Műfaj: (krokodilos) horrorfilm
Rendező: Greg McLean
Producer: Greg és a társai
Gyártó: Emu Creek Pictures és még mások
92 perces ausztrál film
IMDb-s adatlap
hazai kiadás: van
magyar felirat: van
A krokodilos horrorfilmeket nagyon szeretem, mivel a krokodilfélék a kedvenc állataim közé tartoznak. Olyan rondák, és tegyük hozzá, elég félelmetesek, valószínűleg a legtöbb ember utálja is őket, de én momentán lenyűgözőnek találom ezeket a „dinoszauruszokat”, bár azért közelebbi ismeretségbe nem óhajtok kerülni velük – érthető okokból. Szóval régen rendesen be voltam tojva a Gyilkos krokodilon és az Aligátoron, amiket még „parabolán” láttam, de egyszerűen imádtam őket. A 2000 körüli / utáni krokis horrorok (pl. az a Tobe Hooper-es alacsony tápértékű produkció) viszont már közel sem fogtak meg annyira, mint ’80-as évekbeli társaik, leginkább az elég idétlen CGI-krokodilusok miatt, amiket cseppet sem találtam meggyőzőnek. A Wolf Creek-kel hírnevet szerző Greg McLean Rogue-ja azonban már egy kifejezetten hihető pixelhalmazt állít az embervadászat szolgálatába, ezért már dicséretet érdemel, plusz a feszültséggel átitatott hangulat megteremtése terén sem vall szégyent az ausztrál direktor.
A filmben egy csapatnyi turista kerül bajba a vadregényes Észak-Ausztráliában, amikor a folyami túrát vezető Kate (Radha Mitchell) hajóját megdöccenti kicsit egy tekintélyesre nőtt sósvízi krokodil, amelyről nem tudunk meg még annyit se, hogy mondjuk egyszer egy kiscsaj apja lehúzta a vécén, a kroki meg hormonkezelt kísérleti kutyusok elfogyasztásából adódóan lett ily megtermett jószág. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy van egy jól tápolt példányunk, ami nem csípi, hogy emberek kerültek a vadászterületére, ezért csípés helyett inkább harap, olyan embereseket. A hajótörést elszenvedett átlagember-hőseink, akik közül természetesen az állatgyűlölő, ám ennek ellenére is tettre kész amcsi újságíró (Michael Vartan) világlik ki a leginkább, egy sárhalmazon rekednek, amely az árapályjelenségnek köszönhetően az éjszaka közeledtével rohamosan kezd veszíteni száraz felületéből. Ez a nekik kevésbé, a krokodilusnak azonban annál inkább örvendetes tény felelős a feszültség kiéleződéséért, amit a pont a legalkalmasabb időben lecsapó sokfogú zsákmányolásai csak tovább éleznek. De vajon ki fog megmenekülni, és kinek sikerül majd elpusztítani a gigászi fenevadat? Hű, ezek aztán az izgalmas kérdések!
Ő is izgul A színészek korrektek, hála az égnek, nem idegesítő tinédzsereket kell elviselnünk, ami már önmagában egy nagy pozitívum. A számítógépes krokodil a legjobb, amivel eddig találkoztam, még néhány év, és tökéletes illúziót fognak kelteni az ehhez hasonló digitális krokodilusok. Ilyenekre gondolva rögtön rám szokott törni a nosztalgia, és már látom is magam előtt azokat a jó öreg mechanikus szerkezeteket, amelyeket anno kézzel fogható anyagokból raktak össze, és bár darabosan mozogtak, mégis képesek voltak rémületet kiváltani a kis Yakuzából. De haladni kell a korral, nem nyavalygok itt tovább.
A hónaljszagával támad a krokodilra
Elnézést kérek, de ezt nem hagyhattam ki
A Rogue az utóbbi évek legjobb krokodilos horrorja, kár, hogy az ausztrál mozipénztáraknál katasztrofális bevétel jutott neki osztályrészül (a film sajnos Amerikában sem járt jobban), de dvd-n még meglehet a közönsége, akár itthon is. (Nincs vita: nálunk is MEG KELL jelennie!). Egy technikai negatívum a végére: már csak a gyönyörű ausztrál táj miatt is elkélt volna a 2.35:1-ös képarány, a filmet ugyanis 1.85:1-ben forgatták, de ezen ne akadjunk fenn hosszan, hiszen végre itt van egy igazán jól sikerült krokodilos horrorfilm, amit nem érdemes elszalasztani.
Ekkor még sétahajókázásról van szó
Radha Mitchell figyel
A fékevesztett menekülésre és a véres csonkok látványára áhítozó horroristák valószínűleg csalódottan fogadják majd a filmet. A tempó elég lassú, a szereplők drámázásával megy el az idő inkább, a kroki pedig amint feltűnik, már el is tűnik – általában egy kis harapnivalóval -, és csak meglehetősen későn nyílik alkalmunk úgy igazán szemügyre venni a film „sztárját”. Addig be kell érnünk egy víz alatt elsuhanó árnnyal, egy S-alakot leíró farokkal, egy néhány képkocka erejéig felvillanó állkapoccsal, meg egyéb apró „morzsákkal”, amik a fenyegető veszedelem jelenlétét hivatottak megjeleníteni. Ezek persze bevett fogások, és a költségekre is jó hatással vannak, de ha jól alkalmazzák őket, képesek fenntartani az ember érdeklődését. Mivel nálam ezt sikerült elérni, ki merem jelenteni, hogy a filmben működik „a kevesebb, az több” technikája. Aki fogékony a lépésenkénti adagolású horrorra, nem hiszem, hogy hibának fogja felróni a sósvízi bestia hosszú kispadon tartását.Jól mutatod, bácsi, oda fogtok menni
Mit keres itt az ifjú Clint Eastwood?
Az éjszakai jelenetek alatt már többet láthatunk a krokiból, de természetesen a napszak miatt az állat tök fekete, ám nekem ezzel sem volt gondom, sőt kifejezetten tetszett, hogy egészen a végéig nem kerül reflektorfénybe a jószág. A támadások hirtelen, bár nem mindig váratlanul következnek be és elég gyors lefolyásúak; sikerült néhányszor felkapni a fejem egy-egy sokk-effektre. Az a kevés roncsolt testrész, ami a szemünk elé kerül a film folyamán, „jó munka”, az egyik hulla mély sebekkel átszőtt arcán serénykedő kukacraj pedig a „förtelmesen undorító” kifejezéssel illethető leginkább, a cél mégsem a gyomorforgatás, mivel, mint azt említettem, nem a gusztustalanságok mutogatása a film célja, a body count-mérce is igen szerény mennyiségen állapodik meg a stáblista beköszöntekor.Mit keres itt az ifjú Clint Eastwood?
Nem jó ötlet ez...
Ő is izgul
A hónaljszagával támad a krokodilra
Elnézést kérek, de ezt nem hagyhattam ki
Előzetes
Utolsó kommentek