ANOTHER SHAW PRODUCTION

Műfaj:  harcművészeti gyerekfilm (he-he...)

Rendezte: Lung Yat Sing
Producer: Mona Fong
Gyártó: Shaw Brothers

101 perces hongkongi film (mandarin nyelvű)
IMDb-s adatlap

hazai kiadás: nincs
magyar felirat: nincs

A Demon of the Lute egy kései SB-film, amit az addig többnyire színészkedéssel és akciókoreográfuskodással foglalkozó Lung Yat Sing rendezett. Az SB-vetereán Ni Kuang történetéből készült ez a nem mindennapi akciókkal telezsúfolt, fantasy elemekkel igencsak megtűzdelt gyerekeknek szánt film (bizony!), ami annyi felejthetetlen perccel ajándékozott meg, hogy azonnal billentyűzetet kellett ragadnom.

A sztori a szokásos alapfelállásból indul: adva van egy főgonosz (a címszereplő, a Lant Démona), aki szeretné uralma alá hajtani a harcművészeti világot, mily meglepő ugyebár. Van neki egy varázserejű lantja, a Hathúros Démoni Lant, aminek segítségével ez sikerülhet is neki, de még egy ilyen hatalmas erejű fegyvernek is megvan az ellenszere, méghozzá egy varázserejű íj plusz a belevaló nyilak. Ezek megszerzésére tesz kísérletet az igazi arcát fel nem vállaló démoni figura seregnyi csatlósával egyetemben, mivel természetesen nem akarja, hogy rossz kezekbe kerüljenek az említett eszközök, hisz akkor neki annyi. A Jó is mozgósítja erőit, ahogy az lenni szokott. Történetünk elején a jókat még az egyszem, ám annál édesebb Feng Ling képviseli (egyik örök plátói szerelmem: Kara Hui), de mivel sugárzóan gyönyörű és tiszta személyiség, rövid időn belül lesznek segítői is. Először egy jószívű tolvajba (Philip „One of the Five Deadly Venoms” Kwok) és az ötéves forma kölykébe botlik bele, majd egy Yuan Fei (szó szerint: Repülő Majom) nevű, addig visszavonultan élő identitás nélküli fegyverkovácsba, aki a film felétől kezdve, saját múltjának kiderítése céljából, a másik főszereplővé avanzsálódik (a rengeteg kungfufilmben megfordult Chin Siu Ho alakítja egyébként). A jók maroknyi seregét erősíti még Feng Ling bátyja, aki leginkább egy Einstein-frizurás iszákos kungfumesterként írható le a legszemléletesebben. Még egy másik csaj is a csapat tagja lesz, de ő elég halványan színészkedett, ezért rá nem is fecsérelnék több szót. A lényeg az, hogy a másfélórás játékidő alatt a főhősök a legképtelenebbül öltözködő gonoszokkal találkoznak, ami ugye mindig jó kis csihi-puhiba torkollik, és mi, már akik bírják a full idiotizmust, könnyesre fogjuk röhögni magunkat a látottak alapján. Következzen pár kép a jókról:

Ari-bari hősnőnk nyulat etet.


"Na, így gyertek közelebb hozzám!"


"Most akkor mi van" arckifejezést gyakorolnak.


Kicsi a bors, de erőset csap.


A mókázós félszerzetek

Mivel ezt a filmet érezhetően a fiatalabb korosztálynak szánták (már a képregényszerű főcím is erre enged következtetni), egy csomó olyan dolog van benne, ami egy gyerekfilmbe kell: időnként mindenféle kis bundás, tollas állatkák szaladgálnak a szereplők körül, jópofa seggreesős poénok vannak, nagy grimaszolások és gesztikulálások, harsány színvilág, gyerekszereplő, miegymás. A tolvaj kisfiát játszó kissrác egyébként rendkívül jól együttműködik a felnőtt szereplőkkel; ha kell kungfuzik, vagy például a film végén jól meghúzza az iszákos mester butykosát, amitől rendesen be is rúg, mindezt tök hitelesen. Haláli, amit művel. A burleszkes begyorsítások is ütnek, a rengeteg pirotechnikai trükk láttán pedig még Michael Bay is elismerően bólogatna: még a rongybabák is gránátként funkcionálnak, ha a szükség úgy hozza! És bizony a szükség úgy hozza olykor.

A színészekre nem lehet panasz, bizonyára igen nehéz feladat lehetetett visszafolytani a röhögést, tekintve a filmben található komolytalankodás mértékét. Kara Hui arcáról például sokszor véltem leolvasni, hogy még éppen azon a ponton van, hogy el tudja folytani magában a nevetést, de idő kérdése, és kiszakad belőle (pl. amikor hőskisasszonyunk össze-vissza hadonászik a karjaival, mely mozdulatokkal egy lebegő szivárványszínű kardot irányít). Mindenki kitett magáért, hogy minél humorosabb legyen a film: a felhőtlen atmoszférát szinte tapintani lehet. De bármennyire is kedvelhetjük a jókat és az őket megszemélyesítő színészeket (leginkább ugye Kara Hui-t), ebben a filmben azért, el kell ismerni, a gonosz karakterek viszik a prímet; ők művelik a legröhejesebb dolgokat, nem is beszélve arról, hogy milyen hacukákban rohangálnak és harcolnak. Az persze alap, hogy egytől-egyig valamilyen hülye nevet viselnek (Hosszúvégtagú Gonosz, Hermafrodita [!], Sasember, Vörösszőrzetű Gonosz), ennek tetejébe némelyiknél még az arcberendezés is heveny röhögőgörcsöt vált ki az emberből. A vizeletvisszatartási gondokkal küszködő Vézna Törpe (mondjuk ő pont jó) fizimiskája pedig biztos sok gyereknek álmatlan éjszakákat okozott… És most néhány kép a rosszfiúkról:

A Lant Démonának csatlósai stylistot keresnek éppen.
Mert rájuk fér.


Ő sem örül, hogy így néz ki.


A nyugdíjasok várják a gázszámlást.


Ó, drága Sasember, már csak te kelletél ide!


A főgenyó és a szaloncukorpapírba csomagolt katonái

Térjünk rá a film harcművészeti részére, elvégre ilyesmi műfaji kategóriába lehetne betuszkolni. Ami először szembeötlő: rengeteg trükköt bevetettek, hogy minél hihetetlenebb dolgokkal kápráztassák el a nézőt. A levegőben való repkedést gondolom nem szükséges komolyabban kiemelnem; rengeteg huzalos akcióval tömték tele a filmet (ugye ekkortájt kezdték fokozottan alkalmazni ezt a „tradicionalisták” által nagyon nem kedvelt technikát). Egy eszement jelenetben pedig Yuan Fei egy magától közlekedő hintóban az azt körülálló mozgó fákkal verekedik… ahogy mondom: lekungfuzza a rátámadó faágakat. Aztán rögtön meggyűlik a baja egy levegőben forgó, hatalmas diszkógömb-szerűséggel, mindezt az agymenést pedig gitárszólós muzsika kíséri. Fergeteges, ami abban a pár percben történik! Amúgy tipikus ’80-as évekbeli szintis prüttyögések képezik a zenei aláfestés nagyobb részét, valamint egy már az első alkalomkor is remekül elfütyülhető gyerekes dallamocska, amik megint csak hozzáadnak az infantilis hangulathoz.

Annyi minden kis hülyeségre ki tudnék még térni, de nem teszem, mert azért a dicséretnek is van határa. Ez a film az egyik legszórakoztatóbb Shaw Brothers alkotás, amit eddig láttam. Alkohol elfogyasztása nélkül is remekül fogyasztható trashmozi, de mivel tudom, hogy nem mindenki tolerálja az ilyesmi bűnös élvezetet, álljon itt egy nyúlfarknyi figyelmezetés: Aki nem szeret nevetni, az ne nézze meg ezt a filmet!