Egy Shaw Brothers rovat beindításához keresve sem lehetne jobb filmet találni, mint Chang Cheh 1967-es The One-Armed Swordsman című wuxiaklasszikusát. King Hu műfajreformáló wuxiája mellett (Come Drink with Me) ennek a filmnek a kirobbanó sikere volt, amely a Shaw testvérek családi vállakozását a távol-keleti térség filmiparának egyeduralkodójává tette – legalábbis egy időre. Innestől kezdve nem volt megállás, és egészen a 70-es évek elejéig, amikor is elkezdte szedni áldozatait a kungfufilm-láz (ismétcsak a Shaw ösztökélésére), a harcművészeti film fogalma egyet jelentett a wuxiával, vagyis a kínai kardjátékfilmmel. Ennek a rövidke dicsőséges korszaknak az egyik alfája kerül most a terítékre.

A kezdő képsorokban tanúi lehetünk annak, amint néhány gazfickó a kardforgatás nagymesterét, bizonyos Qi Rufenget (Feng Tien) megpróbál eltenni láb alól, mivel az anno belerondított gazfickóskodó ügyeikbe. Az idős mester leghűbb szolgája saját életét feláldozva megmenti Rufenget, a mester pedig cserébe megígéri a haldoklónak, hogy annak fiát, Fang Gangot (Jimmy Wang Yu) saját fiaként fogja felnevelni. A gyermek felcseperedve a mester legkiválóbb tanítványa és kedvence lesz, azonban társai körében alacsony származása miatt megvetés tárgya csupán. Szegény embert még az ág is húzza: a múlt emlékétől menekülni nem tudó srác még pótapja lányának „nyomulását” is kénytelen elszenvedni, aki mindenféle dedós módszerrel igyekszik felhívni magára a figyelmet - nem sok sikerrel. Fang Gang úgy dönt, hogy elejét veszi az eljövendő konfrontációnak és némi lelki tipródást követően apjának törött kardját magához véve a távozás mellett dönt. A rosszindulat, két irigykedő tanítvány személyében, és a szájbiggyesztésben jeleskedő fúria azonban ezt nem hagyja annyiban. Egy meggondolatlan tett következtében Fang Gang elveszíti jobb karját, ám életét egy közelben tartózkodó parasztlánynak sikerül megmentenie. Mialatt hősünk nyomorékságának elfogadásával küszködik, mestere ellen újabb merényletet készít elő annak örök riválisa, „Hosszúkezű Ördög”, aki testvére, „Mosolygó Tigris” segítségével egy alattomos kardforgató-technika kifejlesztése után elkezdi sorra levadászni Qi Rufeng tanítványait...

Elöljáróban pár tény, melyek talán rávilágítanak a film - nemcsak a műfajon belüli - jelentőségére. A piszkos anyagiakat véve első helyen, ez volt a hongkongi filmgyártás történetében az első film, amelynek sikerült átlépnie a bűvős 1 millió HK dolláros mozibevételt. Elsöprő sikerét leginkább a fiatalok tetszésének köszönhette, akik szemében  a főhőst játszó Jimmy Wang Yu a lázadás szimbólumává vált - nem mellesleg pedig Chang Cheh is bebetonozta magát az ázsiai filmes köztudatba.
A wuxiák sztárjai addig csak a gyengébbnek tartott nemből kerültek ki, lévén, hogy a színészkedés nem tartozott a legmegbecsülendőbb kenyérkereső tevékenységek közé. Chang Cheh nem akarta folytatni ezt a hagyományt. A volt úszóbajnok által megtestesített Fang Gang az addigra kialakult hagyományos hős(nő) figurájától több ponton is eltért; az ugyanis rendszerint világos (leginkább fehér) ruhában kereste a hőstett szagú konfliktusokat, származását tekintve pedig a nemességhez, legalábbis a vagyonos réteghez tartozott. Ezzel szemben Fang Gang nemcsak hogy nem vagyonos (ezt a barna viselete is egyértelművé teszi), de eleinte még a konfliktusok elől is menekül, igaz a rászorulók védelmezésére való hajlam az ő ereiben is ott csörgedezik.
A hírnévszerzés, ha nem is elsődleges szempont, de mindenféleképp fontos egy hagyományos wuxiahős számára, így ebben a tekintetben sem lehet a hősünkre mint hagyományos kardforgatóra tekintenünk, (SPOILERVESZÉLY) Fang Gang ugyanis, miután bizonyította tehetségét volt „családja” előtt, inkább az egyszerű emberek életét választja - nem mondhatni, hogy majd kicsattana a nagyratörő ambícióktól (SPOILER VÉGE).
Halmozottan hátrányos helyzetűvé újonnan „szerzett” nyomorékságával válik csak igazán a főhős (Zatoichi-széria hatása), és itt találhatjuk a film üzenetét is: bármilyen nehézségen felülkerekedhetünk kemény munkával (nameg kis szerencsével), hátrányainkból akár előnyt is kovácsolhatunk, ha nem hagyjuk el magunkat. Saját bevallásuk szerint (The Art of Action: Martial Arts in Motion Picture, 2002) a gyermekbénulásban szenvedő Ronny Yu és a nyomorúságos körülmények között felcseperedő John Woo is erőt merített a félkarú kardforgató történetéből, és ez azért sokat elmond a film értékes voltáról.

Jimmy Wang Yu karizmatikus alakítást produkál, de említhetném még a mesterét játszó Feng Tient is, aki egyébként személyes kedvencem. Chang Cheh filmjeiben a nők általában nem jutnak túl sok szerephez; a Fangnak segítő parasztlány vagy az őt nyomorékká tevő Pei-er sem játszik már semmilyen szerepet a tesztoszterontól bűzlő fináléban. A vérontás bizony férfidolog a javából!

Közismert, hogy a Shaw berkein belül vetítéseket rendeztek akkori szamurájfilmekből, ez az élmény pedig láthatóan nyomott hagyott a kialakulóban lévő új hagyományon. Realisztikus és a korábbi wuxiákhoz képest erőszakos akciókban bővelkedik a film. Az élénkpiros vér és a levágott végtagok látványa (F.G. karjának levágása még mindig nagyon hatásos) nem kicsit sokkolta a film akkori közönségét; Changnak sikerült ezzel és elkövetkező filmjeivel megemelnie a mozibajárók ingerküszöbét, valahogy úgy, ahogy a brit Hammer Filmsnek, mely filmstúdió az 50-es évek végén a borzongatás új kapuit nyitotta meg kosztümös horrorjaival.

A film akcióiért nem kisebb személyek voltak felelősek, mint Lau Kar Leung (Liu Chia-Liang) és Tong Gaai (Tang Chia), akik maguk is megjelennek a filmben. (Állítólag még Yuen Woo-ping is statisztáskodott, de ezt nem tudom megerősíteni.) A „földközeli” harci koreográfia a 80-as évektől alkalmazott túlpörgetett, levegőben repkedős akciókhoz viszonyítva talán nem tűnik túl érdekfeszítőnek, azonban ez senkit se tántorítson el. Éppen e tulajdonsága miatt számíthat a The One-Armed Swordsman a szamurájfilmek rajongóinak érdeklődésére (is).

A zenei aláfestés különösen erősre sikerült, kiváltképp az a zenei motívum telitalálat, amely azokhoz a jelenetekhez köthető, amikor Fang családi ereklyéje (a törött kard) az adott jelenetben fontos szerephez jut. Borzalmasan egyszerű téma, de éppen ezért iszonyú hatásos.

A The One-Armed Swordsman igazi műfajklasszikus, aki egy kicsit is érdeklődik a wuxia műfaja iránt és a régi filmeket sem veti meg, ne hagyja ki. Tsui Hark 1995-ben készített egy remake-et The Blade címmel (nálunk A kard útja címmel jelent meg egy botrányosan gyenge dvd-kiadvány formájában), amely merész újragondolását adja a félkarú kardforgató történetének. Bár ez a film sajnos csúnyán elhasalt anno a hongkongi mozipénztáraknál (bevallom nekem sem tetszett első megtekintésre), újító szelleme miatt a 90-es évek legjobb wuxiája. Két remek film, egymástól gyökeresen eltérő szemlélettel, így adja magát a dolog, hogy aki látta az egyiket, feltétlenül nézze meg a másikat is, márcsak az összehasonlítás végett is.

(Reklám: készítettem hozzá magyar feliratot, amely az azsiafilm.hu-n érhető el.)

---